Mielőtt beléptem volna a tüntetőtérbe, bekaptam két mentolos rágót. Nem lehetek büdösszájú hőzöngő.

Ismerősök és ismeretlenek

Éppen egy kollégámmal vitáztunk a neten, amikor letiltott a Facebook. Másfél hónapon belül negyedszer, egy-egy hétre. Túlzott aktivitás miatt. Ez a munkám, de mindegy, az bosszant, hogy nincs ezt kinek elmondani a Facebook-nál. Szeretem is őket, és egyre kevésbé is. Őket. Mert nekem valami ilyen dolog a szabadság, hogy bármit írhatok, és amit írok, a mögé oda is tudok állni. Például, hogy azt írom, szaturáció, pedig itt ennek semmi értelme nincsen. Annyi igen, hogy sokat néztem a Vészhelyzetet, és ott rengetegszer hangzott el. Máig nem tudom, mit jelent, de ha csökken, az nagy baj. Talán a koromhoz is jobban illik egy kulturáltabb megmozdulás, mint bajszosszarozni és orbántakarodjozni szakadatlan lánglelkű fiatalok életenergiáiból táplálkozva. Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, na jó, azt nem, de beparfümöztem magam, fogat mostam és elindultam tüntetni. Korábban, hogy legyen időm ráhangolódni, állapotba kerülni.

Forrás: Fidelio

Már csak az állapot volt a kérdés. Beültem egy törökbe, ettem egy gyrost arabul tortillában és üdítővel, és vettem egy tízdarabos Pall Mall szivarkát. Négyszáz forint tíz darabbal, de a húszdarabos még jobb, mert 500 forintért húsz szivarka van benne, ráadásul papír helyett dohányba van betekerve, így kevesebb kátrányt szívunk be. Csak úgy mondom. Erdeigyümölcsös a szivarka, mégis szükségét éreztem valami frissítőbb íznek. Mielőtt beléptem volna a tüntetőtérbe, bekaptam két mentolos rágót. Nem lehetek büdösszájú hőzöngő. A szövegközi kiemelésektől direkt ver a víz, pedig ezt csinálja az összes vezető és vezetett netes újság. De most ezt is megtehetem, mert ez afféle szabadság napja nálam. Kiemelek, mert bár barbár eszköznek tartom, most én is megengedem ezt magamnak. Nem akármit emelek ki! – ezt már nem hagyhattam ki.

Jó arcok voltak mindenfelé, fiatalok, idősebb polgárok, ők inkább a színház előtti fedett téren gyülekeztek, mert cudar hideg volt, és az eső is eleredt. Eleinte nem tudtam, merre van az arra, mentségemre legyen mondva a Kadában felejtettem a szemüvegemet, ahol lakom, de nem én élek, hanem két fiatal cigánynő. Csak néha alszom ott. Nehezemre esik jóérzéssel leírni, de kellemesen sokféle polgáremberek voltak. Kultúrlények, akikkel ekkora tömegben még sosem találkoztam. A Madách tér lassan gyűlt, kimentem a keménymaghoz az esőbe. A volt feleségem barátnője, lányom keresztanyja jött oda hozzám – kicsi nő hatalmas esernyővel -, hogy nem tudom-e, mi van Ágicával, mert sem őt, sem Ági nénit, a mamát sem lehet elérni. Nem tudtam, ahogy két hónapja a lányomról sem sokat tudok: egyetemre jár és élvezi. Ági barátnője mondta, hogy sebaj, mert itt lakik Ági néni, akihez fel fog menni, és megkérdezi, aztán visszajön. Így is lett, mire tele lett a tér, Ágival minden oké, csak a telefonjával nincsen minden rendben.

Mire mindenki elhelyezkedett a téren és a környéken - öt-hatezer ember biztos volt -, már határozottan esett az áztatóeső. Jó volt nézni az arcokat ebben az emberforgatagban: békés, de most megdühödött emberek, akik jöttek nemet mondani valamire. Nem olyanok, akik kukákat borogatnának és lángba borítanák saját városukat azért, mert a kormány lenyúlni készül maradék színházait is, mindet, ahol a gondolkodás is színházi feladat, nem csupán a szórakozás. Láttam a rendezők között kritikusokat és színészeket (!!!) , a nézők között a tatabányai színház legjobb férfiszínészét, egy ideig azt hittem, Máté Gábor tolódott elém lerongyolódva, az egyik kolléganőm hangját véltem hallani mögülem, de egy nála kétszer magasabb nő állt mögöttem, fölöttem, tudtam, hogy sok ismerősöm és kollégám kint lesz, de mintha a jobboldal egy jelenleg is berken belül lévő jeles képviselőjét is láttam volna. De lehet, hogy csak képzeltem – és nem Vidnyánszky Attilára gondolok.

Beszélők és ordítók, avagy Tüntetés derűből és erőből

The Csingacsguk a karácsony,
csing a sun a day,
óverdózis bimákony,
véget sosem ér!

Szaturál a bimákony,
mégis némiképp,
ébenfallosz karácsony,
ez nem a Klazuál tér! – ilyesmikkel és egy szivarkával hangoltam magam éppen, amikor Kocsis Gergely a budapesti Katonából ki nem állt a színpadra, hogy ő még nem az, akik majd jönnek, ő még csak az, aki tüntetéstechnikusként most azt szeretné kérni, hogy tömörüljünk, mert lassan kilógunk a Deák tér felé menő útra. Kocsis Gergelyből mindig jó energiák jönnek, ha mégannyira megveszekedett alakot is formáz a színpadon. A tömörülés pedig nem úgy néz ki, ahogy gondolnánk, nem kezdik el a hátsók az előttük állókat tolni. Helyette hátulról szépen körbejőve vagy a tömegen át előrejöttek a szabad helyekre. Tisztára mint valami polgári táncrend. Az eső is alábbhagyott, az esernyőket is becsukták, a színpadon pedig Kocsis Gergely tartotta a frontot.

Bizonyos körökben úgy mondanák, ő technikusi minőségén túl felszopó is volt, aki hangulatba hozza az esőben derűs nyugalommal várakozó embereket. Skandáltunk, szavaztunk, kiabálásnak semmi nyoma nem volt. A kultúra alap, a kultúra alap, a kultúra nemzeti alap! A kultúra alap, a kultúra alap, a kultúra nemzeti alap! – skandáltuk, amikor megjelent Fullajtár Andrea. Fekete ruhában, magassarkú cipőben és haragvó szemekkel nőtt felénk a színpadon, majd megszólalt azon a bizonyos alton, amit ekkora hangerővel talán még nem is halottunk tőle. Tudunk-e még hallgatni?! – kérdezte egyre erőteljesebben. Nem tudunk! – kiabáltuk egyre hangosabban. Ma a hangerőn volt a hangsúly, a kordában tartott harag számonkérő hangja.

Kocsis Gergely és Fullajtár Andrea (forrás: Katona József Színház)

A kiabálások napján nem indult jól Karácsony Gergely, hiszen a többiek mind színészek, akik pontosan tudják, mikor miből mennyit kell ahhoz adni, hogy az erős és igaz is legyen. Ő viszont politikus, akit sosem hallottam hosszabban beszélni, mégis kedvelem. Utolsó felszólalóként arról beszélt, hogy megvédjük a kultúrát és a fővárost is a kormánytól. Nekem már a harci retorika sem tetszett, de a fő gond a hangerővel volt. Próbált Karácsony valamiféle harcos lángoszlophoz hasonlóvá válni a Boldog Karácsonyt! felirattal a feje felett, de ez nem állt jól neki. Ő nem egy kiabáló ember, nem azért szeretjük, hanem éppen ennek ellenkezőjéért, a csendes magabiztosságáért. Amúgy igaza volt, amit így tolnak le a torkon, az diktátum mindenki számára, és a színpad nem a politikusoké, hanem a színészeké és a nézőké, ahogy az iskola sem a politika színtere.

Aki viszont úgy kiabált, hogy abba a falak is beleremegtek, és tette ezt a düh legkisebb jele nélkül, kristálytisztán számon kérve: Sodró Eliza, aki nomen est omen a leginkább sodró erejű volt. A harminc éven aluli színészek nevében nyílt levélben szólította meg a vonatkozó minisztert, mint mostani fiatalok a rendszerváltáskori fiatalokat, akik idejuttatták a kultúrát, ahol az tart Magyarországon, vannak közöttük jobboldali, baloldali, kőszínházi és független is, több mint 110 fiatal színész. Sodró Eliza elmondta, melyek azok a lépések, amiket nem tűrnek el, és mely lépéseket tartanak szükségesnek a törvénymódosításhoz. Mert az ő generációjuk nem kapható az egymással szembeni gyűlölködésre. (A teljes szöveg itt olvasható.)

Sodró Eliza

Farkas Franciska színésznő egy performansszal érkezett, amelynek az üzenete: a színészek nem a jobb és nem is a baloldalnak, se nem a kormánynak, hanem a nézőknek dolgoznak, és ebben a hazában dolgoznak, szeretik a hazájukat, és hagyják őket békében dolgozni! Ennyi hangerő után jól jött Jordán Tamás bölcs humora és Mácsai Pál egypercese Örkény tollából az összefogásról. Mert közelgett Pintér Béla, aki ismét csavart egyet a potméteren, és korábbi, első haragjában írt levelét most az abban szereplő felkiáltójeleket kérdőjelekre cserélve adta elő. „Ha egy színház nem kormánykritikus vagy ellenzéki, akkor kurva unalmas” – így summázta ars poétikáját, majd bedobta a nap legnagyobb mondatfüzérét a döntnököknek címezve, akik időközben mégsem azt a tervezetet adják be, ígérte meg még a tüntetés előtt Fekete Péter államtitkár: „Megtudtátok, hogy a pokolban kipeckelt szemmel kell majd néznetek Balázs Péter szolnoki rendezéseit, a Magyarország-Wales világbajnoki selejtezőt és a végtelenített Bayer showt?". (Pintér Béla beszéde itt látható.)

Ad rivum eundem lupus at agnus venerant. Siti compulsi superior stabat lupus. Icare! Icare! – dixit pennasque levatus – jut eszembe gimnáziumi latin tanárnőm a memoriterjeivel és a pozitívusokkal-negatívusokkal. Ez most egy nagy pozitívus mindenkinek aki ott volt testben vagy lélekben. Elértük, amit akartunk, már előre. Jó volt ott lenni, és tudni, hogy mi mostantól kezdve ott vagyunk. Lenyúlták az irodalmat, lenyúlták az iskolákat, a cirkuszt, a színházat nem adjuk! Mert a kultúra alap, a kultúra alap, a kultúra nemzeti alap! A kultúra alap, a kultúra alap, a kultúra nemzeti alap! A kultúra alap, a kultúra alap, a kultúra nemzeti alap!

Kapcsolódó cikkek

Felébredt a színházi szakma – utcára hívja az embereket!
A függetlenek a legtökösebbek
Magyar Színházi Társaság: „Álljunk a rombolás útjába!”
Vidnyánszky Attila és a Magyar Teátrumi Társaság üdvözli a törvénytervezetet