Nem csak azért lett a magyarok napja a magyaroké, mert ezen a napon csupán hazai előadásokat láttunk, sokkal inkább azért, mert ha ilyen táncelőadások lennének, egy rossz szavunk sem lehetne.

A zárónap megmutatta, hogyan néz ki most a hazai kortárstánc magasföldje. Barta Dóra a Miskolci Balettel állította színpadra Shakespeare dionüszoszi meséjét, a Szentivánéji álmot. Ez a produkció több szempontból is izgalmas, mondhatnánk némi pátosszal, példaértékű. Egyrészt, Kozma Attila rábízta az egyre jobb állapotban lévő, folyamatosan karbantartott társulatát Barta Dórára, illetve Katonka Zoltánra, akik a konkurens kecskeméti City Balett vezetői. Hoppá, ilyen is van?! Hozzátartozik a dologhoz, hogy mivel a fesztivál szervezése lekötötte Kozma Attilát, amúgy sem tudott volna dolgozni a társulatával … mégis. Olyan furán hangzik az ilyesmi mostanában.

Miskolci Balett

Nehéz dolog Shakespeare a táncnak, főként a Szentivánéji álom, amelynek a meseszerűségét színpadon nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen megteremteni. A filmnek is behozhatatlan előnye van. Barta Dórának azonban volt egy érvényes ajánlata, amelyben testekkel és zenékkel teremtette meg ezt a részegséghez hasonló ámokfutást. Ebben tökéletes partnerei voltak a Miskolci Balett táncosai, „nagy öregjei” csakúgy, mint benjáminjai. Mohai Cintia pedig olyan Puckot pattint ki, hogy megáll az emberben az ütő.

Az előadás első kétharmada ezt a világot építi fel lassan és érzékletesen. Egy csillogástól elvakult, hatalmas gömbtől folyamatosan félelemben tartott, harcra és szexusra éhes csapat. Ha akarom, semmi köze Shakespeare-hez, ha akarom, van. Történet nincsen, egy világ van, ami ezer színét és viszonyát mutatja meg nekünk. Egy idő után elengedjük, hogy ki kicsoda ebben a világban, le tudnak minket kötni ezek a bakok és bakkhánsnők. Ebben fontos szerepe van Mátravölgyi Ákos látványtervezőnek, akit a bábszakmából ismerhetünk, és aki a csillogó-villogó világot és az ebben robogó alakokat látványként is jelentésessé tette.

Azonban eljön egy pont, amitől kezdve az előadás rohamtempóban leblattolja a darab történetét, mindent a helyére tesz, és ezzel el is veszi tőlünk a világot, amiben olyan delejes erővel tudtak benne tartani ezek a világvégi, futurisztikus alakok. Aki el akarja mesélni a Szentivánéji álmot táncban, bizonyosan belebukik, Barta Dóra azonban egy komoly dolgot tett le vele szemben. Kár, hogy végül visszaszívta. 

Míg Barta Dóra koreográfiája a kortárstánc közepét találja telibe, egy kicsit eltolódva a történetmesélős klasszikusabb vonal irányába, addig Mészáros Máté United Space of Ambilavelence című munkája annak felszabadító szabadságát mutatják meg nekünk másfél órában. Közel egy éve láttam a Trafóban angolul, ahol nem igazán győzött meg a tartalmassága, ha a formai játékosságát már akkor is díjaztam. Magyarul egészen más, és mivel az előadásnak több improvizatív része is van, ebben az esetben ezek sokkal jobban sikerültek, mint a Trafóban.

United States of Ambivalence

Öt fiú, akiknek az energiái egy próbaterembe szorulva próbálnak teret nyerni, miközben egész színházi rendszerünkön ironizálnak, hihetetlenül felszabadító. Nem virtuózkodnak, néha csak jönnek-mennek ugrálnak, sétálnak, majd megállnak. Mert minden tánc, és ha ezzel még mondani is tudunk valamit önmaga felmutatásán túl, azon külön jó. Velük tudtunk táncolni, és ez különleges élmény. Könnyed, jó játék volt. Nem hiába szerepel az idei Lábán Rudolf-díj nomináltjai között.

A miskolci fesztivál idén érezhetően kevesebb pénzből állt össze, mint a tavalyi, ennek megfelelően igazán nagyra nem tágulhattak a szemeink, de aki végignézte, egy színes metszetet kapott arról, ami ma Magyarországon a kortárstánc. Támogatottságában és megjelenési lehetőségekben eltolódva a kortárs balett felé.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Mi a szösz az a kortárstánc? – A Horizont fesztivál 3. napja Miskolcon
Kultúrák és kultúrátlanságok – A Horizont fesztivál 2. napja Miskolcon
Nők és egyéb látványosságok – A Horizont fesztivál 1. napja Miskolcon
Négy nap, hat ország, tíz táncelőadás