Kedvelem a liberális gondolkodású, vagyis a másikat tiszteletben tartó, a más véleményét megértő (ha el nem is fogadó) embereket, és kiver a víz a nagyon nagy Magyarországgal ábrándos, mindenki mást gyűlölő, beteg konzervatívnak nevezett jobboldali csürhétől (Fidesz, Jobbik szélsőségei; az MDF nem), akik valamiféle nemzetiségre hivatkozva sértett senki létüket próbálják mások nyakéba varrni. Sokáig azt gondoltam, hogy liberális vagyok magam is, és bizonyosan az is lehettem. Ez azonban jó fél éve már nem így van. A lehető legszélsőségesebb módon vagyok konzervatív.

A jobboldalnak igaza van abban, hogy vannak értékes dolgok és vannak értéktelenek, és abban is igaza van, hogy van mérce. Végzetesen lőnek mellé a liberálisok, ...

Nagyon furcsa dolog a tudat: egyik pillanatban csak én tudok valamit, majd ezt amikor elmondom másnak, akkor már ő is tudja, és nem is igen teheti meg, hogy ezentúl ne tudja. Amikor egy titkunkat eláruljuk valakinek, ezt az örök életre (de legalábbis elég időre ahhoz, hogy nagy baj legyen, ha kitudódik) szóló tudatmódosítást hajtjuk végre, és ettől kezdve teljes egészében a kezében vagyunk. Mert ráadásul a titok rábízásának egyik előfeltétele a teljes bizonyosság. Vagyis, úgy mondom el, és olyan mellékkörülményekkel támogatom meg, hogy azt már visszaszívni nem lehet. „Ott voltam éjjel Nála, …”, mondod, de hozzáteszed, „összefutottam a ház előtt Sanyival.”. Vége, ezt már le lehet ellenőrizni, innen nincsen visszakozz. Vagy úgy ...

Egy apát megkérdeztek, hogy ha pisztolyt tartanának gyermekei fejéhez, és azt mondanák, hogy vagy választ egyet, vagy mindkettőt megölik, azt válaszolta, hogy ő képtelen lenne dönteni. Amikor ugyanennek az apának a gyerekeire fegyvert fogtak és felszólították, hogy válasszon, elvette a fegyvert, és megpróbálta lelőni a kérdezőket, majd végül, miután ez nem sikerült, főbe lőtte magát a gyermekei előtt, akiket utána lelőttek. Amikor az anyát kérdezték, hasonlóan válaszolt. Amikor a fegyver is előkerült, elkérte, és fejbe lőtte kisebbik fiát.

Éppen csak megszoktam, hogy kimondhatom minden szégyenkezés nélkül, hogy újságíró vagyok, és már nem is igaz.

Nem lettem régész, se állatorvos, és reklámszövegíró sem szerencsére, se rendezvénymenedzser, ja, és focista sem. Biztonsági őr lettem, majd újságíró, aztán író, végül filozófus. Milyen furcsa érzés ezt leírni, gondolni. Amikor a filozófia szakra jártam, azt gondoltam, hogy a filozófusok azok, akik az alapozó 5 egyetemi év után legalább kisdoktorit tesznek. Azt hittem, filozófusnak lenni azt jelenti, filozófiatörténetben profnak lenni. Nem igen volt filozófus az egyetem tanárai között. A diákok között már inkább. Például Gyula barátom, aki szintén vagy 8 évet lehúzott, majd diplomát már nem írt, most ...