Aggkor Már halkul a testünk, az elvetemült, s szárnyaszegetten kókad a lélek cserbehagyottan, kincstelenül. Mint annak időn bús hajnalaink, most színtelen esténk újrarabol kényszeredetten, kéjtelenül. Hajnal és este, lám rokonok, bújj ide hát, s elszenderedünk hajnalok…