Hogy a méltatlanul klasszikusok közül ferdítsek egyet, szerettem a focit. Úgy 15-20 éve. Ami miatt nem szeretem, hogy már régen nem játék. Hogy egy keresztbecsúszó lábat meg sem próbálnak átugrani a 16-oson belül, hanem gondolkodás nélkül keresztbeesnek rajta. Hogy már a 10 éveseknek is azt tanítják, hogyan kell úgy szabálytalankjodni, hogy a bíró ezt ne láthassa. Hogy azok az együttesek is csak 1:0-ra nyernek, akik 5:1-re is tudnának. És persze az egész első a győzelem, második a védekezés hozzáállás. Ezt szakkomtátoraink zöme is felerősíti, amikor védelmükbe vesznek győztes, de messze képességeik alatt játszó csapatokat, mondván, hogy a győzelem megvan, és ha tovább támadtak volna, akkor esetleg gólt is kaphattak volna. Hát, ...

Múltkor a Trainspottingot néztük Cseppkével. Annál a jelenetnél, amikor a fő"hős"t egy szobába zárják be, hogy leszokjon a heroin függéséről, Cseppke azt mondta, hogy ha kellene, ő bezárkózna bármelyik gyerekével egy ilyen szobába, és ha kell úgy le fogná bármelyiket, hogy az mozdulni sem tudna. És ezt ő valóban meg is tudná tenni, és meg is tenné, ha úgy alalkulna. Még akkor is, ha az egyik felnőtt nagy fia ketrecharcos.
Lehet erre azt mondani, hogy egy gyermek bármilyen elburolt is legyen, saját édesanyja ellen nem fejt ki akkora ellenállást. Persze, így van, de én ezt a magam gyermekével nem valószinű, hogy meg tudnám tenni. Pedig én egy tagbaszakadt férfi vagyok, ő pedig egy kislány.